Áttetsző vázában jobbra és balra hajló, sárga és piros tulipánok takarják ki a közjegyzőnő szigorú arcát előlem. Negyedszer olvassa fel a végrendeletet, újra és újra tudatosítva apai nagyanyám (vas) végakaratát, miszerint én nem voltam, nem vagyok és nem leszek. Se unoka, se örökös, se létező. Egyetlen, ma már halott fia ballépése vagyok, megszüntetni kívánt, törlendő. A jog elismer, ő soha.

Bár sosem számítottam semmilyen örökségre, mégis kínos újra és újra végighallgatni nagyanyám végrendeletének sorait. A komolykék kosztümben diktáló, viselkedését tekintve középkori barbár közjegyzőnő láthatóan megenyhül irányomba, amikor rájön, hogy én, az elsőszülött unoka, szisztematikusan kizáródom mindenből. Persze, ő nem tudhatja, hogy nemkívánatos unokaként mit követettem el. Talán mégis érzi, hogy lényegében semmit. És alapvetően is csak annyit, hogy bátorkodtam nyolcvankettő telén megszületni.

Látom őket és mégsem. Az öcsém és a húgom kicsit arrébb ül, előttük tiszta a kép, alanyi jogon, még részrehajló tulipánok sem árnyalják az egyértelműségeket.

Inkább a kis szoba nagy ablakában lévő cirombás orchideát nézem. Nézem? Vegzálom! Ha szólni tudna, rám ripakodna: Kérem, befejezné, nagyon zavaró?! Nem tudok hová nézni. Balra mellettem a (számító)gépírónőt a feje búbjáig érő faragott pult takarja. Tőle egy méterre, neki háttal dr. Komolykék. A jobbomon a húgom öt hetes fiát csitítgatja, mellette térdére könyökölve az öcsém néz, hol mindenkinél határozottabban, hol úgy, mint aki elnézést kér a nagyi haláláért. A nagypapa csak van. Pont az orchidea mellett. Csendben, kitámasztva, csak színtelenebben.

Képtelen vagyok arra, hogy hozzászóljak. Egy csókolom. Ennyi. Harmincöt évig éltünk ugyanazon a bolygón, és csak ennyire futotta kettőnk között. Kifejezéstelen arcát nézve apám után kutatok a gesztusaiban, a szeme sarkában. Nem találom.

Apával rendszeresen találkozom. Évente két-három alkalommal szembejön valakiben. Néha biciklin, néha csak úgy gyalog. Apa! Édesapa! Hiányzol! Még legalább hetven kérdésem van - akarom olyankor mondani neki, de elteker mire kitalálom a helyes szórendet. Jellemző. A lépcsőházi gondolkodók majd a mennyországban mondhatják el az elmondhatatlant.

Talán mert már a második találkozásunk alkalmával kiderült, hogy rákos, és el fog menni. Talán mert felkészületlen voltam, talán mert rák nélkül is ijedt, talán mindez együtt hatott, és ezért nem tudtam igazán Apával lenni.
Szerettem volna elmesélni neki, mi hajtott 27 éven át, amíg nem látott. Szerettem volna a valódiról beszélgetni vele, ahogy csak Borostással lehet, de nem ment. Belém fagyott minden fontos szó, csak a kib@szott időjárásról, a munkahelyi, jelentéktelen idétlenségekről, az öcsémék látogatásáról, a kelt kalács receptjéről és Villon-ról beszélgettünk. Sose gondoltam korábban, hogy a rák tünetei közé sorolandó a családi némaság is. Belesimultam a kussolásba, a te tutira meggyógyulszba. Majdnem beledöglöttem, hogy nem kérdezhetem meg az Apámtól, az utolsó pillanatban sem, hogy fél-e? Hogy mit nem bán most sem? Hogy szeretné-e, hogy legalább egy darabig vele menjek?
A sors cinikus parádéja, hogy amikor meghalt, épp annak a dunapataji interjúalanyomnak a süteményét ettem - félhangosan imádkozva, hogy ne lassú méregként hasson a konyhapultról a tésztába gyúrt több hónapos szenny-, aki kicsit később egy sírkövet akart ajándékba adni.

Ott ült velem szemben a nagyapám, keserűen, mert a közjegyzőnő visszavonhatatlanná tette a nagyi halálát. Arra gondoltam, talán látszik. Talán az arcberendezésemből, talán egy pillantásomból, esetleg a testtartásomból is kiolvasható, hogy nem vagyok rossz és nem készülök semmi rosszra. Talán szavak sem kellenek ahhoz, hogy egy teljes élet igazolatlan (tév)hitét számolja fel a lényem, a valóság. De már sosem derül ki, mit gondolt akkor a nagyapám. Néhány nap múlva jött a Húsvét. Jézus feltámadt, a papa pedig felment a mennyeknek országába.

Mikor házasodik már meg, Évikedrága? Senkinek sem kell örökbe? – csipkelődött a volt szomszéd, Margitka néni az információs pult előtt.

Éva szingli. Harminchét éve. Éva még a gimnáziumi évek alatt eldöntötte, hogy nincs az a férfi. Hitvallásához minden nap hű marad. Épp csak éjjel inog meg olykor.

Éva a könyvtár teakonyhájába vonult. Dacos arccal tépte le a fóliát a Smack levesről, nem tudta elfelejteni Margitka szavait. Épp rá akarta önteni a forró vizet a rapid ebédre, amikor egy meztelen férfi kibújt az egymáshoz tapadt száraz tésztaszálak közül a pohárból.

A férfi tollat és papírt követelt. Tudni akarta, hogy Éva hány éves. Hogy hány férfival volt eddig dolga, és hogy mit tervez estére.

Semmit nem magyarázott meg, csak jelezte, ha lenne mire, feljegyezné, amit kérdezett.

Éva egy pillanatra kétségbe esett. Simított kettőt térdközépig érő szoknyája két oldalán, zöldbe hajló blúzát egy pillanatra megfogta és meglebbentette melle felett, majd elengedte. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kivette a kukából a fóliát, amit az imént letépett a pohárról, majd azt a férfi fejére tette és visszanyomta a dobozba. A Smack-et a szekrénybe tette, majd halkan behúzta maga után a teakonyha ajtaját.

Felment a szépirodalmi részre. Klárikánál mindig van elfekvőben néhány plusz toll, némi felesleges papír – gondolta. Kérni akart, de Klárika nem volt a helyén. Zsebébe süllyesztette a papírt és a tollat. Majd visszament a helyére, a folyóiratokhoz.

Az olvasók jöttek-mentek. Éva megint arra gondolt, hogy nincs az az Isten, hogy ő meg egy férfi. Kis idő múlva mégis bekapott egy rágót, visszaült forgószékébe és várta, hátha újra megéhezik.

...errefelé olyanok a férfiak, mint Örkény novellái: egypercesek.

Félünk szeretni. És félünk élni. Félünk attól, hogy nem szeretnek, ha úgy élünk, hogy semmitől és senkitől se félünk.

A szürke járdaszőnyegen elegáns kosztümős nő botlott meg a járdakitüremkedésben miközben az üvegtáblatükörbe nézve lesimította combján a szoknyáját. Ijedten körülnézett, ellenőrizte a flekket tűsarkúján, kihúzta magát és továbblibbent. Banyatankos nénike magában beszélve hajolt le a járdaszéli szemétért és a tank oldalzsebébe nyomva, fejét rázva sétált ki a képből az üvegablakképernyő bal szélén. Sietős autós anyázott a közegyezményes kézmozdulatokkal megerősítve mondandóját a szűk utca közepén veszteglő kukásautó mögött, nem lehetett tudni, hogy saját útvonalválasztását vagy a nagy képet nézve Orbánt szidja.

A nagyjelenet után kis csend.

Jól fésült, szemüveges, borostás, barna hajú, komolyan veendő férfi sétált el az üvegtábla előtt papírköteggel a hóna alatt. Ő is az üvegtáblatükörbe nézett. Egészen hosszan. Métereken át. De nem igazította meg a haját, és nem ült ki az addiginál nagyobb elégedettség az arcára. Az utolsó centimétereken is révetegen az üvegtáblára nézett, mintha nem csak ruházatát, hanem saját belső világát is láthatná benne, majd eltűnt a jelenetből.

Snitt.

Kisjuli akkor már ismét a borostás férfivel vonatozott gondolatban. Tisztán emlékezett, hogy repceföldek között zakatolt a kocsi, amikor a menetiránynak háttal fordított ülésén már arról mesélt szenvedélyesen a borostás férfi a mellette ülő nőnek, hogy ő igenis két lábon kihordta a kísértéseket, és nem lépett félre. Elszánt volt, és őszintén elköteleződött. Épp ezért még mindig nem érti teljesen, hogy annak a kapcsolatnak miért lett vége. A nagynéni válaszait már nem csak a borostás férfi itta, hanem Kisjuli is. Válás vagy szakítás, mindegy. Mindenféleképpen meg kell érteni, mi miért történik, és csak utána léphetünk az új utunkra, sorolta az ősz hölgy. Majd hozzátette: ha ezt nem fogadjuk el, ha feldolgozatlanul hagyjuk a sérelmeket, akkor azok halál nélkül követelnek emberéletet.

Négyévesen már olyan komoly kérdésekre is szélesszájú kisbéka mosollyal illett választ adni a mi utcánkban, hogy Mi leszel, ha nagy leszel? Akkor még minden humorérzék nélkül, a kérdést megkerülendő azt mondtam a fejem tetejét simogató-kotorászó kérdezőnek, hogy felnőtt, amitől örömében szinte mindegyik fecskefészket izélt a hajamból.

Aztán az oviban a dajkanéni állandó jókedvét és a köpenyzsebéből folyton előkerülő vigaszcukorkákat látva már csak óvónéni akartam lenni. Ezen a sokáig kőbe vésett terven csak akkor voltam hajlandó változtatni, amikor a kispeti fejbe vert a kék homokozólapátjával.
Anyám mindenférfihülye-jellegű azonnali gyógykezelése ellenére onnantól kezdve feleség akartam lenni. Nem esett jól, amikor a felnőttek ettől is elvették a kedvem azzal a kijelentéssel, hogy jó, jó, de ahhoz előbb meg kell kérnie a kezemet a kispetinek. Kis vacilálás után új "szakmát" választottam. Hatéves koromtól kezdve menyasszony akartam lenni – de azt hiszem, az már tényleg csak a munkaruha miatt.

Neked milyen az arc, akarom mondani a maszkmemóriád?

AMAE* Ez a szó sokmindent jelent. Például egyensúlyt magunkkal és másokkal. Egyensúlyt a függetlenség és a függőség között. A ragaszkodás és az elhanyagolás között. A túl sok és a túl kevés intimitás között. Mind arra törekszünk, hogy megtaláljuk az amaét.

E törekvés ellenére és közepette mégis úgy vágtatunk át az életünkön, hogy azt sem nézzük meg ki ér még át velünk a zebrán és ki az, akit elgázoltak. Akkora elánnal rohanunk, hogy csak a halál szele állít meg, és bizony van úgy, hogy amikor az arcunkba kavarja hajunkat, már rég késő.
Elvisz vagy valakit elvesz.
Döbbenettől eltorzult arcok és kisírt szemek kísérik utolsó útjára a megbánásokat, a megbántásokat, az elhallgatásokat, a kimondhatatlanságokat, a lehetőségeket és a lehetetlenségeket. És mi még a jó sorban álltunk, ha nem mi vagyunk aznap a ravatalozó dermesztő hidegében a tanítómesterek.

#amae_japanul_egyensuly #attila #attilákazéletemben #azéletrövid #mostélj #mostszeress #gyászév

A könyvtáros férfi ellenállhatatlan könnyed igyekezetében a bejárati ajtó melletti cipős szekrény tetején lévő kosár felé dobta lakáskulcsát, ám az bosszúból a szekrény mögött landolt. Egy gentleman persze nem foglalkozik ilyen kelletlen, rendetlen kulcsokkal egy hölgy jelenlétében. Folytatta hazaérkezési rutinját. Anélkül, hogy gerince egy kicsit is meghajlott volna, rátaposva dorkója sarkára levetette azt, majd Kisjuli akkorra már levetett szandáljával együtt fesztelenül a falhoz rúgta a két pár lábbelit. Juli szórakozottan tipegett mögötte. Óvatosan benézett a nyitva hagyott hálószoba ajtaján, ahol a pedáns rendet csak egy az ágy sarkán ülő, orra bukott plüsstigris törte meg.
A könyvtáros férfi tárlatvezetéssel segítette Kisjuli azonnali akklimatizálódását. Ez itt a nappali, mutatott a félszobára, ahol a hőségre tekintettel le volt engedve a redőny, így gyakorlatilag a bútorok sziluettjén kívül semmit sem lehetett látni.
Mindezekhez képest mégis a fürdőszoba bemutatása lett a legpazarabb. Mire Kisjuli illően gyorsan végigpásztázta a patyolat tiszta zuhanykabint és a mosdót, ami körül legalább húszféle kence sorakozott, a könyvtáros férfi vényakú pólója, amit addig viselt a színusz görbe ívét rajzolva repült a fürdőszoba ajtóból a szennyestartó tetejéig, ami nyilván már megszokva ezt a magatartást megadta magát, a teteje megbillent és magába fogadta a pólót.

A most már félmeztelen, könyvtáros férfi izzadságtól csillogó felsőtesttel invitálta Kisjulit a konyhába, ahol a tökéletes rendet egy perc alatt tönkretéve a hűtőből fagyasztott gyümölcsöt, citromot és narancsot gurított elő, majd, mint egy sztárséf, pillanatok alatt felszeletelte az utóbbiakat, és egy tálat mozsárnak használva úgy összepréselte a citrusokat az erdei gyümölcsökkel, hogy a karján megfeszülő izmokra fröcsögő piros lé szinte ijedten távozott róla a padlóra. Kisjuli azon gondolkodott, mi lenne, ha óvatosan benyúlna a blúza alá, kikapcsolná melltartóját, majd a blúz ujján keresztül levarázsolná magáról és hetykén a táskája tetejére dobná, de arra jutott, hogy ezt inkább provokációnak venné a könyvtáros férfi, mint a korábbi illetlenségre való célzásnak.

Persze, az ilyen napok kivételnek számítottak. Mármint ezek, amikor tudtam, hogy jobban nézek ki az azévi átlagomnál. Akkoriban sokszor virrasztottam beteg mellett éjszakánként, de volt, hogy a nappali tehetetlenségérzet is legyőzte az éjszakai hidratáló krémemet.

... jön a következő etap. Be kell azonosítanunk egy zenekart. Diszkózajban hallgatunk zenét egy mobilon, össze kell dugni a fejünket. Vagy legalábbis a fülünket. Felém tartja, majd szavak nélkül kér a mozdulataival, hogy legyek közelebb, hogy legyek mellette, hogy adjak egy kicsit a testem melegéből...fázik, éhes... Én pedig megint haza akarom vinni, a kanapéra akarom ültetni, az ölembe akarom hajtani a fejét. Játszani a hajával, simogatni a homlokát, az arcát, a vállát. Lassan. Nem szenvedélyesen, hanem nyugodtan, mint anya a lassan elalvó gyermekét, abban a szülői boldogságban, amit csak pár évig nyújt az élet. Játszani akarok orráról ujjugrósat, mosolygósat. Látni akarom ahogy megnyugszik, ahogy elpilled és elalszik, mert hónapok óta háborgó lelkébe most egy pici béke költözött.

Nem vagy Te az én Istenem, hogy a képedre formálj!

Egy mondat vagyok. Vesszőkkel tagolt, olykor mókás, olykor ironikus.
Szabálytalan mondat vagyok, valahogy még nincsenek bennem helyén a ragok.

Hófehér papírlapon hasalok. Szövegközi, huszonhetedik mondat vagyok. Főnév, melléknév, tárgy, ige, ragok. Nyitómondatnak még túl fiatal és szentimentális vagyok és nem szeretem, ha felettem túl szigorúak a sorok.
Körülöttem körmondatok, de én egyszerű összetett mondat maradok. Érzelmek kusza betűkeveréke. Többszörösen összetett szófűzér. Játszma, szégyentelen ide-oda guruló gondolatgömb.

Egy ártatlan kis mondat vagyok. Csiszolódni, hatni akarok. Beférkőzni a fejekbe, ott maradni, pálinka illatfelhője felett filozófia vagy pletyka lenni. A borítón belül nem csak egy, hanem azaz egy lenni.

A Józska például már nem vágyik semmire. Itt fekszik a minden igényét kielégítő komforttalanságban. Vedel, vizel és kötekedik. A neki járó undorból és megvetésből minden második szempár szór ránk is egy keveset. Pedig én élni akarok. Ica, az illemhely üzemeltetője zárás előtt mindig kikapcsolja a számlálót és beenged megmosdani. Én már zárásra tudok székletet produkálni, bizony! Két kopott nadrágomat és három kissé szakadt pulóveremet Ica hetente egyszer elviszi és kimossa, cserébe hét elején lehordom neki azokat a kurva nehéz dobozokat, amiben a tisztítószereket hozza.

A kincstári (lomtalanításkor szerzett) paplanom összehajtom. Kéne egy koporsó. Nem meghalni bele. Aludni, meg szekrénynek. Aztán aki azt ki meri nyitni, még odavagyok, rohadjon meg. Vagy dögöljön bele

Nem akartam ajtóstól rontani lelkének gyászgyertyafényes házába.

A Tibor nevű férfi egy stégen ült a sötétben, csak telefonjának kijelzője világította meg harmonikus arcát, mely hol elkomorodott, hol derű jelei szaladtak át rajta. Néha letette maga mellé a készüléket és a csillagoknak szegezte a kérdést, hogy a mostani bizonytalanság egy (szeretet)teljesebb, élet előszobája-e?

Tibor gyerekkorában sokszor próbálta elképzelni azt a lélekföldrajzi helyet, amit anyja akkor festett neki, amikor azt mondta az Isten háta mögött élünk fiam. Tibor úgy vélte, most már pontosan tudja, hogy az hol van.

Fél szemmel a telefonjára nézett, ami fel-felvillant mellette. Amíg el nem nyomta az álom egy Henrietta nevű lányra gondolt, aki épp hogylétéről puhatolózó üzeneteket küldött neki.

..vannak olyan mondatok, amikhez előrelátó önkíméleti szempontból igyekszem hozzászoktatni magam. aztán amikor kimondatnak, mégis olyan hatással vannak rám, mint amikor egy lírai dalt elindítva a youtubeon nem az intrót kapom, hanem egy hülye reklámot, amiben váratlanul úgy egymáshoz csap két cintányért egy kislány, hogy megfagy körülöttem a levegő...

tudom, tudom, aki el akarja kerülni a vihart, az ne legyen tengerész…

Üdv: a mentőcsónak a partról

Mezítlábas, zokogó lány szalad a szakadó esőben. Fű-beton. Beton-fű. Egy egészen rövid ideig követhető. Aztán beleolvad a vízbe a nyom. Követhetetlen.

Koszos kis öregasszony büffent egyet a konyhaasztalnál. A viaszosvászon is megrendül, de senki sem mer szólni, hogy ez itt nem szokás. Azzal a fogpiszkálóval turkál a nyitott szájában, amivel az előbb a körmei alól kaparászta a feketeséget. Nyög, fáradt, elege van, terhes a magány.

Nem szeretett ez soha engem – emlegeti a férjét. Felpattan, hogy nyomatékot adjon a szavainak, majd visszaül a konyhaasztalhoz, kipiszkál még egy kicsit a rántott hús romjaiból a szája szélére. Nem szeretett ez engem soha – mondja megint és röhögve távozik.