Két és fél perc nagy idő, arra várva, hogy a mínusz tizenhét fokban megérkezzen a fűtetlen villamos, vagy a randink főszereplője.

Nagy idő, ha van előttünk valaki a mosdóban, vagy amikor arra várunk az előtérben, hogy két perc múlva behívjon a főnök, és a múltkoriért felelősségre vonjon.

Két és fél perc legalább kell ahhoz, hogy reggel éber tudatunkkal kikönyörögjük még ernyedt testünket az ágyból.

- Szia! Mit kérsz?
- Helló! Forralt bort.
- Fehéret vagy vöröset?
- Fehéret.
- Az nincs. A vörös jó lesz?
- Persze, csak jól esett válogatni...

éjszaka van. ülök vele szemben az íróasztalnál. látom, ahogy félálomban nyújtózkodik az ágyon.
verem tovább a klaviatúrát. fontosmondat. felnézek. felsejlik, hogy az ágy mögött nagyjából 10-15 centi van.
verem tovább a fontosmondat fontosfolytatását.

mire eljut az agyamig, hogy beeshet, már esik befelé az ágy és a radiátor közé az alvás közben fészkelődő kutya.

naezértnincsméggyerek. mer' a terhességi tesztre pisilni se engedne a gyámügy.

NŐ: Holmijainak pakolása közben úgy döntött marad. Akkor csak szeret... Megpróbáljuk újra.
FÉRFI: A holmijaim pakolása közben úgy döntöttem maradok. Már nem szeretem.... De látnia kell, hogy megpróbáltuk.

„Elmegyek, mert el kell mennem
A válás nagyon nehéz… belátom!
Szólított a harmadik, nincs mit tennem…
Isten veled házasságom!”

Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, kik ismerték és szerették – netán olykor még irigyelték is –, hogy perzselő lánggal égő, öröknek tűnő szerelmünk 2013. február hetedikén kihunyt.

Végső búcsút ezév december 21-én 10 órakor a városi bíróságon veszünk tőle a Kúria szertartása szerint.

Minden külön értesítés helyett: A & J

Én kérem férfi vagyok, orvos vagyok, nős vagyok, barna vagyok, komoly vagyok.
Engem csak úgy nem érinthet meg egy hosszú, napbarnított, vékony láb!
Ez itt kérem egy iroda. Sárgára festett, kopaszfalú börtön.
Itt eleve nem is tartózkodhatna egy ilyen láb.

Be kellene tiltani!

Te remegsz! - mondta a benzinkutas lány a benzinkutas fiúnak a pult mögött, de annyira szépen, hogy azért megérhette átfagyni.

AKI MONDJA?! A (buda)pestiek bunkók, az ott olyan személytelen, az a sok rohanó, egymás lábát taposó ember, jajj - mondják itt is, ott is, nem is annyira pestiek. Aztán, ha elpuffogtatták örökérvényűvé nyilvánított frázispisztolyuk utolsó gumilövedékét is, köpnek egyet a vidék töredezett járdalapjaira, pofátlanul eléd furakodnak a pénztárnál, majd lehajtják fáradt fejüket a közhelyszótárral kitámasztott ablak mellett.

Az általam ismert pesti „bunkók” dolgosak, és ahogy Dé mondta anno, szociálisan kurvára érzékenyek, például. Meg jólelkűek és tájékozottak. És van amelyik jólelkű, tájékozott, és mégis a sarkamba lép a metró mozgólépcsőjén, pedig velem van. És van amelyik annak ellenére segítőkész, hogy nem velem van, és nem azzal van, aki épp velem van. Hanem csak úgy van, például a Király utca Akácfa utcai trolimegállójának nemzeti dohányboltjában, és amikor citrusos apentát veszek és megkérdezem, hogy árul-e BKV-jegyet akkor rám néz, kimondja a kis szájával, hogy nem, de közben a háta mögött kaparászik a táskájában, majd visszafordulva a kezembe nyom egy BKV-jegyet, amit ugye nem is árul, majd amikor ki akarom fizetni azt mondja mosolyogva, hogy egészségedre, nekem van bérletem.

Naphosszat képesek voltunk a tanya előtti földön ülni tatával és anyussal. Tíz éves lehettem, a Cilit simogattam, miközben ő a szomszéd macska almából hozzánk keveredett macskakölyköket szoptatta. Tata kihozott egy üveg bort, megbillentette a hosszú nyakú üveget. Fehér kendővel fogta, olyan volt az összhatás, mint amikor a pap áldoz, csak tata nem ivott bele a kehelybe. Teletöltötte anyus vizes poharát, meg a sajátját. Az enyémet félig. Homályos gejzír született a régi kopott pohárban, amiből valamikor apám itta a szörpöt. Mivégett? kérdeztem nagyapát. Tanyaavatót tartunk, nézett boldogan rám és a befont hajú, csillogó szemű anyusra, koccintásra emelve poharát. Életemben először koccintottam. A Cilire köptem az első kortyot, nem mondták, hogy savanyúbb lesz, mint az idejekorán lelopott piszke.

Az vagy, amit megteszel.

A szorgos kis irodarabszolgák négy óra után egy perccel már a kapuban diskurálnak, helyezgetik a csomagokat a bicikli kormányán jobbra, balra. Kivirulnak. Nekem meg ilyenkor kezdődik a munkaidő. Egy-két hete ugyan burkolt béremelési szándékkal mindig kések egy kicsit, és kicsit hamarabb is távozom, de eddig még senki nem vette észre.

Egyébként ezt szeretem, amikor elcsöndesedik a ház. Maradnak ugyan még néhányan, pár munkamániás kulcstisztviselő, de ez csak négy iroda a tizenkilencből.
Az óriáskulcscsomóm megkeresésével szoktam kezdeni. Néha úgy, hogy feltelefonálom a Gézát, ugyan hozza már be. Először benyitogatok szépen sorba minden irodába, hogy felmérjem a terepet.
Kitárom az ajtókat, ahol már nincs senki, aztán ahogy haladok velük, becsukom. Az valahogy megnyugtat, amikor már vagy hat be van csukva, de nyitva volt.

“Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.”
(Az Órák című filmből)

Hetvenhárom nyarán a szüleid számára arról tettél tanúbizonyságot, hogy léteznek csodák. Idén január huszadikán pedig arról, hogy nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor tehetetlenné válunk, és akit szívünk minden szeretetével szeretünk, elveszítjük.

Negyvenöt éven át egy csoda voltál.

A konyhaszekrénynek dőlve állt, azzal a magabiztossággal, amikor azt hisszük, hogy a biztosítókötél akkor is megvéd, ha elvétjük az ugrást. Meg-megrezzenő arcizmán azért látszott, ahogy egy ártatlan kis pillanat erejéig felmerül benne a kétség, hogy a szerelem sodrott köteleinek végén bennünket, nyeklő-nyakló bábokat nem ő, hanem egy felettes erő mozgat, mely számára épp úgy kiszámíthatatlan, mint számomra.

– Akkor mutasd meg a telefonod! – hajtotta ki belőlem az utasításadás kényszerét egy gyanakvó, velem nem azonos én, akivel abban a pillanatban képtelenség lett volna megegyeznem abban, hogy ennek semmi értelme, pedig tudtam, hogy amit látni fogok, tovább mélyíti a kettőnk közötti szakadékot.

Ősz, ötvenes nő ül egy karosszékben felhúzott lábakkal. Szájából meghatározott időközönként füst távozik a szavak között. Az államot szidja, ami nem valósította meg az álmait. Vékony csuklója puffadt kezekben végződik. Törött, elvékonyodott körmök alatti ujjak tartják meg a vékony cigarettát, amit az imént sodort a kanapén, otthagyva a zöld plüssborítású szófán a szétszóródott dohánydarabokat.

A mosogatótálcába hamuzik, majd dühösen instant kávét kanalaz egy vizespohár aljára, vizet enged rá, beteszi a mikroba. Huszonhét másodperc. Kiveszi, egy rézkanállal megkeveri, beleiszik. Az első kortyot anyázva a mosogatóba köpi.

Nem tett bele cukrot.

Zavarják a jelenlévők.

A Gábor nevű férfi unott ábrázattal, meztelenül áll házuk ajtajában. Testének egy részét a bejárati ajtó csipkefüggönyével takarva nézi ahogy munkába induló kedvese egyik kezével a denevérujjú blúzát védve a mocsoktól, kirángatja a hetven literes, kerék nélküli, szeméttel teli kukát két betonbukkanón át a kapun belülről a kapun kívülre.

A férfi hetek óta kuka. Szótlanságát nem magyarázza se munkahelyi gondokkal, se őszi fáradtsággal. Most is, szinte szó nélkül, búcsúként kedvesen int kedvesének, majd visszaült számítógépéhez és megírja Mónika nevű ismerősének, hogy testének lantját szeretné ma este megpendíteni.

Amikor jó kedved volt, megengedted, hogy nagy szamár létemre beleüljek a lavórba.
A kályha előtti szőnyegre fojt a koszos lé a lábamról. Nem törődtél vele.

Boldog voltam.
Megfürdettél.
Akkor talán mégiscsak szeretsz.

A kályha tövében megszáradt a bugyim. Felvettem. Kiöntötted az udvarra a vizet és megtiltottad, hogy aznap fára másszak. Még csak az kéne, hogy rögtön retkesre játszd magad, sivítottad. Ruhát varrtam unalmamban a vörös barbie-nak, de nem öltöztettem fel. Olyan birkózósat játszottam vele meg a fiúbabával, amilyet tőled, tőletek láttam, amikor meglátogatott az a piros Daciás férfi, akit apukámnak akartál.

A játékhoz levettem mindent a lánybabáról is.
Neki is csak egy bugyija volt.

(...)
A napról-napra hülyébbre hevülő helyzet engem is tettre sarkallt.

Kedden munka után otthon megkerestem azt az apróhirdetési újságot, amiben ennek a cégnek az állásajánlatát találtam, három éve. Nehezen adtam be a derekam, de beadtam. Anyám minden piaci napon összeszedte az összes ingyenhirdetési újságot, délután négyre már be is karikázott nekem minden, szerinte számomra alkalmas állást. Vakarhattam a fejem. Nagy lélekjelenlét kellett, hogy ne vágjam anyám fejéhez a cuccot. Már csak ahhoz kellett ennél is nagyobb, hogy fel merjem hívni a számot. Ezt is. Ó nem felejtem el.

"Biztonsági gyakorlattal rendelkező, erős fizikumú, józan életű, káros szenvedélyektől mentes, megbízható, megnyerő modorú, minimális számítógépes ismerettel rendelkező, kisebb karbantartási munkákat is szívesen végző férfit keresünk, 24/48-as munkarendben portaszolgálatra."

Olyan jó, hogy eltettem ezt az újságot! Ha rossz passzban vagyok, elő-előveszem és elolvasom, milyen vagyok. "Erős, megbízható, megnyerő modorú." Olykor szükségem van erre az energiabombára is. (...)

Színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő.

A súgó összerezzent a szigeten (Margit. Már a sziget,), amikor kiderült, hogy a színészek (a férfi és a nő) nem tartják magukat az eredeti (ld. még: remélt) hivatalos szerelmes szövegkönyvhöz.
Ijedten tette-vette papírjait, pironkodva kapkodott a lapok után, amiket felkapott a szél. Pedig nem történt más, csak az átirat helyett mégis az eredeti (ld. még: őszinte) szövegkönyvhöz ragaszkodott a rendező.

S milyen jól tette...

Valami nincs rendben – írja a gmail, amikor ráfrissítek. Nincs, ba@zzmeg, tényleg nincs, reflektálnék az írásbeliségre szóban, de bakker nem lehet, mert a kutya idegállapotba kerül a káromkodástól. Álmából is felkel egy b@zmegre, leül elém és mintha csak az általános iskolás tanító nénim lenne, addig néz némán, amíg vissza nem szívom és elnézést nem kérek, de minimum abbahagyom.

... a legkomolyabb intimitás a nő életében ezekben az években az volt, amikor a masszőr levette a rajta felejtett ezüst nyakláncot a nyakából, meg amikor a szolárium ventilátora a meztelen teste körül keringette a levegőt.