A konyhaszekrénynek dőlve állt, azzal a magabiztossággal, amikor azt hisszük, hogy a biztosítókötél akkor is megvéd, ha elvétjük az ugrást. Meg-megrezzenő arcizmán azért látszott, ahogy egy ártatlan kis pillanat erejéig felmerül benne a kétség, hogy a szerelem sodrott köteleinek végén bennünket, nyeklő-nyakló bábokat nem ő, hanem egy felettes erő mozgat, mely számára épp úgy kiszámíthatatlan, mint számomra.

– Akkor mutasd meg a telefonod! – hajtotta ki belőlem az utasításadás kényszerét egy gyanakvó, velem nem azonos én, akivel abban a pillanatban képtelenség lett volna megegyeznem abban, hogy ennek semmi értelme, pedig tudtam, hogy amit látni fogok, tovább mélyíti a kettőnk közötti szakadékot.

Tudtam, pont úgy és annyira, mint ahogy azt tudja az ember, hogy nem lesz az övé a lottóötös, és a jokert is teljesen felesleges megjátszani. Tudtam, hogy amit mutat, akármi is legyen az, futótűzként égeti majd fel az egyetlen még járható hidat, a bizalomét közöttünk.

Ez valami vicc, tettem fel neki a hét kérdését, de már neki se nagyon volt kedve röhögni. Ezt akartad, tessék, tolta elém nemi élete fekete dobozát, aminek képernyőjét látva, az addig a gyomromban élő pillangók mérges kígyóként kúsztak felfelé és változtattak liliomlányból sziszegő, szorongó, tomboló húsevő virággá.