“Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.”
(Az Órák című filmből)

Hetvenhárom nyarán a szüleid számára arról tettél tanúbizonyságot, hogy léteznek csodák. Idén január huszadikán pedig arról, hogy nincs nagyobb fájdalom annál, mint amikor tehetetlenné válunk, és akit szívünk minden szeretetével szeretünk, elveszítjük.

Negyvenöt éven át egy csoda voltál.

A lehető legtöbbet tetted és a legpéldaértékűbben: nem tértél ki az életfeladatod elől.
Volt úgy, hogy nap mint nap meg kellett küzdened azért, hogy értelmezhető léted legyen, és te megküzdöttél. 

Ha kétnaponta leterített a láz, ha a veséd akarta feladni, ha csontjaid törtek, akkor is felálltál. Testileg és lelkileg is. Soha nem engedted meg magadnak a miérteken való hosszas rágódást. Elfogadtad, hogy miképp a születésünk idejébe úgy a halálunk órájába sincs beleszólásunk, de közte minden percet ki lehet és ki kell tölteni.

Számtalan elképesztő mondatot hallottál az egészségedre vonatkozóan az elmúlt évtizedekben, de sosem keseredtél el végérvényesen. Huszonegy évvel ezelőtt orvosok és nővérek néztek rád ámultba esve a transzplantációs klinikán, mert minden addigi időrekordot megdöntve gyógyultál a májátültetés után.

Örökké hálás voltál azért, hogy kaptál még egy esélyt, és mi örökké hálásak leszünk, hogy a megtanítottad nekünk az élet tiszteletét és szeretetét. Azt, hogy bár olykor beszürkülnek a mindennapok, nem nyilvánvaló a lét. 

Ha menni akartál, mindig mentél.
A halál közelében járva az életbe vetett hited lett erősebb. A végesség tudata nem engedte, hogy panaszra nyisd ajkaid. Ha fájt, megpihentél, de amint csak lehetett, útra keltél. 

Ha menni akartál, mindig mentél.
„Csak autó mozogjon a fenekem alatt!”, mondtad sokszor, és tudtuk, hogy már attól gyógyulsz, ha az anyósülésre ülhetsz.

Ha menni akartál, mindig mentél. 
Hóban-fagyban, negyven fokban, Olaszba-németbe, családi összejövetelre, autókért, barátokért. Ha kórházba kellett, hát oda is. Feltetted olykor ugyan a kérdést, hogy miért kaptál ekkora keresztet, de sosem gondolkodtál abban, hogy ideje letenned.

Néhány hónapja, november 26-án többen riadtan írtunk-hívtunk, Ati, mi van, mi ez a poszt, jól vagy? Meglepett téged az érdeklődésünk, az aggodalmunk. Pedig tudtad mit csinálsz és miért. Valójában akkor köszöntél el mindannyiónktól.

Ezt írtad:
„Huszonegy éve kaptam egy lehetőséget. Egy esélyt, hogy játszhassam tovább az élet nevű játékot. De már nem a megszokott pályán. Egy nehezített, akadályokkal tűzdelt pályán. De itt vagyok. És hálás vagyok mindenkinek, aki a 21 év alatt a segítségemre volt, vagy éppen elviselt, mert bizony voltam fent is, de néhányszor lent is. 

És természetesen hálás vagyok még egy embernek.... 

Bár a hála, azt hiszem, itt nem elég jó szó.

Mégis…”

2018. november 26-án volt 21 éve, hogy egy új májat, egy új lehetőséget kaptál. Ahogyan mi is. Melletted a mi életbe vetett hitünk is nap mint nap erősebb lett. Példa voltál. Hiteles példa, akit nem csak élni akarása, pozitív életszemlélete miatt szerettünk, hanem önmagáért, alázatos, bátor, meleg és hűséges szívedért. Erős, dolgos, elszánt lényedért.

Épp ezért oly nehéz most a végső búcsú.

Annyiszor visszafordultál már a halál kapujából, hogy most értetlenül állunk itt, hogy ugye…

Ugye mindjárt megérkezel, beállsz a kapu elé, dudálsz, majd belépsz az ajtón, hanyag eleganciával leveted a kabátod, lehuppansz az ebédlőasztalhoz és beköszönsz, ahogy rég: csákómákó.

De ma nem te jöttél hozzánk, hanem mi hozzád. Búcsúzni jöttünk mi is és te is.

Búcsúzol drága szüleidtől, akikre épp olyan csodálattal és tisztelettel néztél, mint ők rád 45 évvel ezelőtt.
Búcsúzol keresztapádtól, keresztlányodtól Lizitől, és annak családjától, unokatestvéreidtől, rokonaidtól, Brigitől, barátaidtól, ismerőseidtől, volt háziorvosodtól Éva nénitől, azoktól akik ismertek, köszöntek, intettek, szerettek, amikor kórházban voltál, gondoltak rád, imádkoztak érted.

Ha menni akartál, mindig mentél.

Most sem tudott már senki megállítani…

Látni a felemelt ujjad, a szád, amivel arra intesz, kérsz, hogy sírjunk, sírjuk ki magunkat, hisz kötődtünk, szerettünk, aztán fogjuk meg egymás kezét és értsük meg, az élet véges, és nem szabad, hogy csak annak a figyelmeztetését vegyük komolyan, akitől végső búcsút kell vennünk.