Négyévesen már olyan komoly kérdésekre is szélesszájú kisbéka mosollyal illett választ adni a mi utcánkban, hogy Mi leszel, ha nagy leszel? Akkor még minden humorérzék nélkül, a kérdést megkerülendő azt mondtam a fejem tetejét simogató-kotorászó kérdezőnek, hogy felnőtt, amitől örömében szinte mindegyik fecskefészket izélt a hajamból.

Aztán az oviban a dajkanéni állandó jókedvét és a köpenyzsebéből folyton előkerülő vigaszcukorkákat látva már csak óvónéni akartam lenni. Ezen a sokáig kőbe vésett terven csak akkor voltam hajlandó változtatni, amikor a kispeti fejbe vert a kék homokozólapátjával.
Anyám mindenférfihülye-jellegű azonnali gyógykezelése ellenére onnantól kezdve feleség akartam lenni. Nem esett jól, amikor a felnőttek ettől is elvették a kedvem azzal a kijelentéssel, hogy jó, jó, de ahhoz előbb meg kell kérnie a kezemet a kispetinek. Kis vacilálás után új "szakmát" választottam. Hatéves koromtól kezdve menyasszony akartam lenni – de azt hiszem, az már tényleg csak a munkaruha miatt.